|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Elekes Tibor 2001. március 26.Gidófalva községközpont közel 800 lakója a református gyülekezet tagja. Sepsikőröspatakhoz tartozik a helybeli római katolikus filia, ezen kívül elenyésző a más vallásúak száma. Elekes Tibor lelkipásztor, aki a rendszerváltás pillanatában foglalta el a parókiát, számbavette az eltelt 11 évet. 1990-ben újraalakították a Ifjúsági Keresztyén Egyesületet /IKE/, a nőszövetséget, és egy holland segélyszervezet támogatásával korszerűsítették a lelkészi lakást. Tatarozták a műemlék templomot, új bádogfedőt kapott a harangtorony. Tatarozták és bővítették a kántori lakást, melyben helyet kapott a gyülekezeti terem. Számítógéppel látták el az egyházat és az IKÉ-t. Emlékkopját állítottak Czetz Jánosnak, a magyar szabadságharc tábornokának, Nagy Ferenc lelkésznek, a szabadságharc résztvevőjének, az erőszakos kollektivizálás két helyi áldozatának, továbbá a magyar honfoglalásnak és a millenniumnak. Megfogalmazódott egy Czetz-emlékszoba és -alapítvány létesítésének szükségessége, de emlékeztetni szeretnének arra is, hogy ebben a faluban született az erdélyi színjátszás egyik úttörő személyisége, Gidófalvi Jantsó Pál. /(Kisgyörgy): Élő egyház Gidófalván. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 26./2002. november 29.Elekes Tibor lelkész a rendszerváltáskor érkezett Gidófalvára. Holland kapcsolatai révén azóta közművesítette az orvosi rendelőt, létrehozta az iskola játékparkját. Ő kezdeményezte a templom várkertjében fölállított emlékkopjafák elkészítését a Czetz János honvédtábornok, a kollektivizálás áldozatai, a honfoglalás és a millecentenárium tiszteletére. Sok munka vár még a tiszteletesre, így például a Teleház, a Czetz János-emlékszoba, valamint az 1848-49-es szabadság helyi hősei emlékművének megvalósítása. Emellett Gidófalvi Jantsó Pál színművész, az erdélyi színjátszás úttörője is a falu szülöttje; legalább egy emléktáblával tisztelegni kellene munkássága előtt. Gidófalva lakóinak zöme az RMDSZ tagja, mintegy százan fizetnek tagsági díjat. Azonban legalább öt éve nem volt RMDSZ-közgyűlés a faluban. A dunántúli Nagyvázsony Gidófalva testvérfaluja. Minden év nyarán Nagyvázsony önkormányzata meghívja Gidófalva tanulóit, tanárait, önkormányzati tisztviselőit. /Szabó Ferenc: Mi újság Gidófalván? = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), nov. 29./2009. november 24.Az erdélyi unitárius egyház történetének második kötetét mutatták be Kolozsváron az elmúlt héten. Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök, Szabó Árpád nyugalmazott unitárius püspök az esemény ünnepi voltáról és a kötet fontosságáról értekezett. Évszázados adósságot törlesztünk”, figyelmeztetett Szabó Árpád, majd felsorolta a kötetet sajtó alá rendező szakemberek – az irányító Balázs Mihály, Hoffmann Gizella tudományos munkatárs, Kovács Sándor egyetemi oktató és Molnár B. Lehel főlevéltáros, a kötet mellékletében található térképeket készítő Elekes Tibor, valamint ifj. Szombatfalvi József lelkész – nevét. Hoffmann Gizella méltatta az eredeti latin nyelvű kötet szerzőinek, Kénosi Tőzsér Jánosnak és Uzoni Fosztó Istvánnak, valamint a fordító Márkos Albertnek a tevékenységét. /Nagy-Hintós Diana: Unitárius egyháztörténeti könyvet mutattak be. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 24./2014. március 18.Mikortól beszélünk Háromszékről? – Kalandozások a székely múltbanTörténészeink körében eléggé szilárdan tartja magát a legenda, miszerint a Háromszék kifejezés első említése csupán 1559-ből való, és addig a Sepsi, Kézdi és Orbai székek összefoglaló nevéről nem beszélhetünk. Nos, az alábbiakból megtudhatjuk, mindennek az égvilágon semmi alapja nincs. Elsőként Nagy Géza, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum őre (igazgatója) állítja 1886-ban, hogy Háromszéket először 1559-ben találjuk így nevezve, „a gyulafehérvári országgyűlésen hozott s a székelyek viszonyait szabályozó végzésekben”, Tribus Sedibus néven, a megnevezés megjelenését pedig abban kell keresnünk, hogy „Sepsi, Kézdi és Orbai közös királybírót és kapitányt kapott” – azaz Nagy Géza szerint először a közigazgatási egyesítés történik meg, utána pedig lassan megszületik az új területi egység neve is. Háromszék megbuktatja a Csíki székely krónikát Nagy Géza a fenti megállapításokat a székelyek történetét Attila halálától egészen 1533-ig leíró Csíki székely krónika kapcsán teszi, ezzel (is) bizonyítva, hogy a krónika csakis kései hamisítvány lehet: szerinte élő ember 1533-ban a Terra Trium Sedium és Terra Trisedis kifejezéseket le nem írhatta, mivel azok akkor nem léteztek. Az érvvel a krónika hitelességét kétségbe vonó tudósok azóta is elő-előhozakodnak, például az egyébként zseniális meglátású, néha-néha viszont érthetetlen hiányosságokat felmutató Rugonfalvi Kiss István 1939-ben, valamint legutóbb (2007-ben) Hermann Gusztáv Mihály. A Csíki székely krónika védelmezői: csíkszentgyörgyi Jósa János és Endes Miklós sem bizonyítják, hogy a Háromszék megnevezés korábban létezett volna, Endes például azt feltételezi, a Csíki székely krónika 1695-ös lemásolásakor kerül bele a szövegbe az anakronisztikus szó. Háromszék vármegye 1891-ben Jómagam restelkedve vallom be, hogy e jeles elődök megnyilatkozásai után elmulasztottam az adat helyességének ellenőrzését, és a Csíki székely krónikáról szóló írásomban ezt a magyarázatot adom a Háromszék megnevezés jelenlétére a krónikában: „Kézdit, Sepsit és Orbait már azelőtt is lehetett közösen emlegetni, hogy közigazgatási egyesítése megvalósult volna, hiszen e három szék a Háromszéki-medence kellős közepén fekszik, mely annyira egyetlen földrajzi egység, hogy azt nem igazán volt érdemes székek szerint felbontani a 16. század eleje, de akár az az megelőző századok emberének sem, mikor erről a területről beszélt.” Ennyit a Háromszék név körüli vitákról, melyeknek az lett az eredménye, hogy történelemtudomány lesöpörte az asztaláról a Csíki székely krónikát. Igaz, mára kerülnek olyan kutatók is, akik szerencsére mit sem tudnak ezekről a vitákról, így Elekes Tibor, aki ugyan egy kicsit ködösen, de azt mondja, „Nagyobbrészt a mai Kovászna megye területén kialakított Háromszék nevét már Mátyás király idejében (1453–1490) használták.” Mit mondanak az oklevelek? Sepsi, Kézdi és Orbai első említése a „három székely szék” (tres sedes Siculorum) néven 1479. április 26-áról való, ekkor brassói szomszédaink nevezik így a területet. Megjegyzem, a dokumentumot a románok és az erdélyi szászok többször is kiadták: 1911-ben, 1913-ban, 1918-ban és 1937-ben, így teljesen érthetetlen, hogy az máig sem vonult be a székely köztudatba. Ahhoz, hogy megértsük, mi is történik 1479-ben, vissza kell hátrálnunk 1457-ig. Ekkor kerül uralomra István (Ștefan cel Mare) moldvai vajda, aki a magyar fennhatóságot elismerő Áron Pétert elkergeti, a magyar függőséget felmondja. 1467-ben ezen állapotok megszüntetésére Mátyás király hadjáratot vezet Moldvába, ám a moldvabányai csata után, a király súlyos sebesülésére való tekintettel a magyarok visszavonulnak. 1474-ben István hírét veszi, hogy ellene nagy török támadás készül, ezért megüzeni Mátyás királynak, hogy török támadás esetén nyerendő segítség ellenében kész neki meghódolni és Magyarország fensőbbségét elismerni. Hathatós magyar segítséggel (16 ezer főnyi sereg, akik közül 5000 székely) 1475-ben István a törököt a vaslui-i csatában megsemmisíti. István vajda az ígéretét betartja, és magyar vazallus lesz, feladata, hogy kelet felől védje a magyar Szent Korona országát. 1479. április 20-án István levelet ír Brassó város tanácsának, amelyben értesíti őket arról, hogy a törökök nagy sereggel bevonultak Havaselvére, és – mivel nem tudja, merre mennek – kéri őket, tudakozódjanak az ügyben, és ha azok Moldva felé tartanak, azonnal értesítsék őt. A brassói tanács jegyzője tüstént válaszol is, méghozzá egy nagyon csúnya kézírású levélben: sietségében még arra sem fordít gondot, hogy a fogalmazványt egy szebb kézírású személlyel lemásoltassa. A jegyző elmondja, hogy a törökök, akik nemrég Erdélyben nagy károkat okoztak, nagyon szorongatják őket, és ma, amikor küldi e levelet (április 26-án), kaptak hírt Havaselvéről, hogy a törökök ellenük és a három székely szék ellen tartanak. Ezért arra kérik Istvánt, hogy jöjjön a segítségükre, mint olyan uralkodó, aki Erdély ezen részének megvédésére rendeltetett. A törökök által alkalmazott erőszak miatt István nemzettársai, akik a (magyar) Szent Korona hívei, a törökökre hallgattak, és István csak nemrég szabadította meg őket ezen iga alól, hogy szolgálhassák a (magyar) Szent Koronát és a keresztényi törvényeket, fejezi be a jegyző, finoman utalván arra, hogy István, aki csak nemrég tért vissza a magyar Szent Korona ernyője alá, most meghálálhatja a magyarok által nyújtott segítséget a törökök kiűzésében. A levélnek a három székely széket említő mondata így néz ki eredeti latinban: „Unde hodie videlicet feria secunda proxima post diem sancti Marci iterum venerunt homines missi de partibus Transalpinis ab eis fautoribus nostris atque sacrae coronae fidelibus ad nos et nobis avisationem fecerunt quod veraciter credere et exspectare debeamus infidelissimos Turcos venire ad nostras partes et ad tres sedes Siculorum ad devastandas easdem.” István vajda ezt a „kedves” ösztönzést egyáltalán nem veszi rossz néven, 1480. január 22-én újra levelet ír a brassóiaknak, hogy a törökök most már akármelyik pillanatban beüthetnek, ezért készüljenek a harcra, mint ahogy ő is felkészült. A nagy készülődés aztán semmire sem vezet, 1480. július 9-én már arról levelezik a brassóiakkal, hogy közben a törökök és a havaselviek felprédálták Székelyföldet, milyen kár... A három székely széktől Háromszékig Mivel egyesek szerint a „három székely szék”-szerű kifejezések még egyáltalán nem jelentenek földrajzi nevet, hanem csupán három, egymás melletti földrajzi egységet, és így a kifejezés utalhatna például Sepsi-, Kézdi- és Csíkszékre is, nézzük a következő, 1504-ben kelt dokumentumot, amelyben Háromszék már székely jelző nélkül is szerepel, mutatván, hogy itt egy meggyökerezett szóról van szó. 1504. október 20-án Lázár András levelet ír Gyergyóból Tárczai János székely ispánhoz a háromszéki székelység s a havasalföldi vajda közti egyenetlenség dolgában. Ebben Háromszék mint földrajzi fogalom fordul elő, Tribus sedibus és Tres Sedes formában, valamint szerepel a Trium sedium siculi kifejezés is, amely elsősorban közigazgatási értelemben értendő. Megállapíthatjuk hát, hogy földrajzi névként Háromszék nagyon régi, és Kézdi-, Orbai- és Sepsiszékek kialakulása után szinte azonnal használatba jöhetett, hiszen az általa behatárolt terület, a Háromszéki-medence egy összefüggő földrajzi egység. Szó sincs tehát arról, amit Nagy Géza tartott, hogy a név csak azután alakult volna ki, hogy a három székely szék közös királybírót kap, valamikor 1562 körül. A következő részben a Háromszék megnevezés első német (szász) nyelvű felbukkanásáról szólok, majd következik az első magyar nyelvű emlékünk is. Sántha Attila * * * A székelyek A székelyek nagy része a Kárpát-medence keleti és délkeleti részében lakik, és a magyar néptömbtől elszakadva, idegenektől körülvéve élik sajátos, elzárt életüket; magyarságukat soha meg nem tagadták. Hazájuk a Kárpátok koszorúzta magyar medence keleti zuga, ahol magas hegyektől övezett völgyekben és medencékben laknak, de élnek e törzstől elszakadt székely csoportok is (pl. a Vajdaságban és a Nyugat-Dunántúlon). Nevük latinos „sicul” szó formájában először a XI. század végén, magyar formájában (székely, zekel) pedig csak a 1334-től ismert. A helytörténeti adatok arra utalnak, hogy a székelység a XI-XII. században a nyugati és a keleti gyepük védelmét látta el. Krónikáink és a székely néphagyomány szerint a székelyek Attila hun népének Csaba királyfi vezetésével a Kárpát-medencébe – a mezőségi Csigle-mezőre – visszatért utódai. „A székelyek, akik előbb Attila népe volt” – olvassuk Anonymusnál, Kézai Simon pedig ezt írja: „3000 hun visszatért Pannóniába... és Árpád idejéig a Csiglamezőn (Mezőségben) maradtak, és ott magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték”. A székelyek a honfoglaló magyaroknak felajánlották szolgálataikat, tehát nem meghódított, hanem szövetséges nép, amely egyezménnyel csatolta magát a honfoglaló magyarsághoz. A székelyek eredetéről sok, gyakran ideológiailag irányított, elfogultságból és rosszindulatból származó vita folyt, amely mára kikristályosodott, és igazolta a székelyek saját eredethagyományának helyességét. Erdély területén kétféle „magyar” népesség él: az egyik – a székely – a hunok leszármazottja (Attila hun király 453-ban bekövetkezett halála utána Csigla-mezőre visszaköltözött hunok utóda), a másik a magyarsághoz 894-ben csatlakozott kazár kabarok utóda, akik közül sokukat uralkodóink a Kárpát-medence keleti és nyugati gyepűire telepítettek. A székelyek hun eredetét először a XVIII. században kérdőjelezték meg, amikor a hun nép utódának hinni magát a rebellis magyar nép egy csoportjának, már maga kész veszedelem volt. Ebben a monarchikus időben a magyarság „ázsiai” eredetének vallása is szégyennek tűnt. A székelység deheroizálásában a múlt századi finnugriták magyarellenes eszméi mellett a román nacionalistáknak sovinisztává való válása is fontos szerepet játszott. Opreanu Sabin volt az első a XIX. század elején, aki helységnevekből próbálta a románok őslakosságát bizonygatni Erdélyben, holott köztudott volt, hogy Erdélyben az első román – vlah – falu 1252-ben létesült. Ezután a „dákó-román” elmélettel, – amely szerint a románok a trák eredetű dák népnek és a rómaiaknak utódai – próbálták a székelység ősiségét – nem sok sikerrel – kétségbe vonni. A székelyek mindig „magyarok” voltak, nyelvük a legősibb magyar nyelv jellegeit őrzi; az ősi magyar írás a „székely rovásírásban” náluk maradt meg legtovább. Társadalmi berendezkedésük – a földközösség, a zárt katonai szervezet (főnemesek, lófők és gyalogok), a székely kiváltságok, a nemzetségek szerinti birtoklás és a székekre, nemekre való tagozódás – sokáig megmaradt. A hét székely szék – „anyaszék” – a XII. században a következő volt: a telegdi (később udvarhelyi), a marosi, a csíki, a sebesi (később sepsi), a kézdi, az orbai és az aranyosi szék; a XIV. századtól a sepsi, az orbai és a kézdi székből Háromszék lett (ehhez csatolták még Miklósvár fiúszéket – a szerk.), 1390 után Csíkszékből kiszakadt Kászonszék, 1466-ban pedig Gyergyószék, illetve Udvarhelyszékből Bardocszék és Keresztúrszék. (Kiszelyi István: A magyarság őstörténete) Székely Hírmondó Erdély.ma, 2014. október 20.Erdély előnyére válhat a tudásA modern Erdély gazdasági jövőképe volt a központi témája a Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) által 23. alkalommal Székelyudvarhelyen megrendezett Közgazdász Vándorgyűlésnek. A hétvégi rendezvénysorozatra a szervezők mintegy negyven előadót hívtak meg és közel háromszázan vettek részt az előadásokon. Tankó László, az RMKT székelyudvarhelyi elnöke az Erdély legrangosabb nemzetközi jellegű gazdasági eseményeként meghirdetett vándorgyűlés megnyitóján úgy vélekedett, hogy a tudás lehet térségünk egyetlen versenyképes előnye, ezt pedig a helyi emberek képzésével lehet erősíteni. Tankó kitért Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítójának könyvére, amelyben a szerző kifejti, hogy a régió fejlődését a keresztény értékekre kell alapozni, ugyanakkor nem csak beszélni, hanem cselekedni is kell. Szécsi Kálmán, az RMKT országos elnöke elmondta, a szervezeten belül két évvel ezelőtt fogalmazódott meg a gondolat, hogy ne csak szakmai segítséget nyújtsanak, hanem aktívan részt vegyenek Erdély gazdasági életében. Éppen ezért a rendezvényen elhangzott előadások hangsúlyozottan az erdélyi piac felzárkóztatását célozták, kielemezve az országos, az európai, valamint a világpiac alakulását is. Egyébként a plenáris előadásokon Ionuţ Dumitru, a bukaresti Költségvetési Tanács elnöke Románia makroökonómiai helyzetéről és kilátásairól értekezett. Sikeres közép-európai régiókat, illetve ezek stratégiáit mutatta be Horváth Gyula, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, az MTA Regionális Kutatások Központjának volt főigazgatója, Ambrus Tibor és Geréb László közgazdászok prezentációjában szó volt az erdélyi humán erőforrás fejlesztéséről, továbbá Székelyföld térbeli szerveződését elemezte Elekes Tibor, a Miskolci Egyetem MFK Földrajzi Intézetének docense. Szombaton öt témában rendeztek szekcióüléseket: erdélyi vállalati és szövetkezeti sikertörténetek, erdélyi brandek, hatékony és innovatív finanszírozási formák, az IT szerepe a modern gazdaságban, valamint a multinacionális vállalatok hatása a helyi közösségekre. Fülöp-Székely Botond Krónika (Kolozsvár) 2016. augusztus 9.Székelyföld története három kötetben (Éles szakmai vita egy új kiadványról)A Székelyudvarhely finanszírozásával, a Haáz Rezső Múzeum kiadásában nemrég megjelent, huszonkét szerző tollából, Egyed Ákos akadémikus főszerkesztésével készült Székelyföld története című háromkötetes munkát elemezték történészek az egyik tusványosi kerekasztal-beszélgetésen. Két felkért bíráló éles kritikát fogalmazott meg, a szerzők és szerkesztők közül jelen lévők részben magyarázták a felvetetteket. Elhangzott: a nézeteltérések fő oka abból adódik, hogy egyesek monográfiaként, mások kézikönyvként tekintenek a műre, más-más elvárásokkal. Az is megfogalmazódott, ebben a pillanatban ez az összegző munka létezik, jó, hogy sikerült kiadni, és érdemes megvásárolni. A kiadványról Fehér János erdővidéki művészettörténész elmondta, a külső jegyek szempontjából a kiadvány reprezentatív, stabil felépítésű, kötése időtálló, belseje szép tükrű, ám hiányolta, hogy a képek nincsenek megszámozva, a szövegben nem mindig utalnak a képre. Az oklevelek képi megjelenítésének örvend, mert a látvány tudatosítja, hogy a levéltári forrásokra oda kell figyelni, ám ha valaki netán meg akarja keresni a forrást, nagyon nehéz dolga lesz. A kritikai apparátus szerinte nagyon hullámzó minőségű, nem egységes, nem következetes. Oldalakon keresztül folyik számos idézett szöveg minden forrás megjelölése nélkül. Az első és második kötetben túlburjánzó a redundancia, lépten-nyomon indokolatlan ismétlésekbe botlunk. Sokszor egész fejezetrészek, akár fejezetek elmAradhattak volna. A második kötet esetében talán 20 százalék megtakarítással is lehetett volna élni – véli a bíráló. Az első kötetről Az első kötet középkori része gyakorlatilag Benkő Elek 2012-ben megjelent, A középkori Székelyföld című kétkötetes művére alapoz, szövege és az illusztrációs anyag tekintélyes része onnan származik – folytatta Fehér János. Itt eltekintettek a képekre való utalásoktól, a képek nincsenek megszámozva, és ez megnehezíti a tájékozódást. A székelység eredete és őstörténete fejezetben a Kordé Zoltán által megfogalmazottak a régóta adott helyzetet tükrözik, a különböző vélemények nem látszanak stabil nyugvópontot találni, illetve a továbblépés, a megoldás lehetősége sem körvonalazódik. Az etnikai viszonyok része meglehetősen üdítő, a fejezet Hegyi Géza tollából született, tárgyilagos és kiegyenlített, kiviláglik, hogy a forrásokat ismerő, gondolkodó történész állította össze. Ugyanaz a helyzet a szintén Hegyi Géza által összeállított Egyházszervezet és egyházi élet című fejezettel. Megtörtént az okleveles források kritikai vizsgálata, illetve új források bevonása is. Az egyháztörténeti rész mintaként szolgálhatott volna a reformáció utáni egyházszerkezeti kérdéshez. Külön fejezet szól a székely jog sajátosságáról Egyed Ákos tollából, gyakorlatilag a régóta ismert általánosságok jelennek meg a tanulmányban, alapos történészi kritika, illetve a források filológiai elemzése nélkül. Jó lett volna egy jogász véleményét kikérni, hogyan működnek a jogi aktusok, mit jelentenek a jogi tételek. A második kötetről A második kötetben az első rész az Erdélyi Fejedelemség és a Rákóczi-szabadságharc korát öleli fel, szerzői Oborni Teréz, Balogh Judit és Tüdős S. Kinga. Ha valakit a korszak nagyon érdekel, akkor meglehetős kihívás előtt áll, mert a feladat nehéz: a szövegek terjengősek, tele vannak ismétlésekkel, következetlen és gondozatlan megszövegezéssel, csúsztatásokkal, sőt, még spekulálásokkal is – állapítja meg Fehér János. A jegyzetelés ezekben a részekben a legpocsékabb, a szövegeket gyakorlatilag nem szerkesztették, a szerkesztői munka kimerült abban, hogy a sorrendet megállapították. A szövegből kiderül, hogy a szerzők a szakirodalmat – ami gyakran százéves – ismerik, viszont a forrásokat kevésbé, például a székely széki jegyzőkönyvekre alig hivatkoznak, illetve Székelyföldi városok kapcsán nem tűnik fel a városi levéltárak áttanulmányozása, ami alapvető lenne. Kiemelte: nagyon sok a tárgyi tévedés. A Székelyföld népessége a 18. században című fejezet (szerzője Pakot Levente) üdítő, viszont nem biztosítottak elég teret annak. Ám a konszolidáció kora teljesen ismerős szövegeket tartalmaz. Elekes Tibor, Hermann Gusztáv Mihály és Zepeczaner Jenő szerzőségével kiadott Udvarhelyszék közigazgatás-történetében megjelent szövegek olvashatóak, amelyek Hermann Gusztáv Mihálynak már a 2003-ban megjelent Náció és nemzet című könyvéből is ismerősek. Fehér János azt túlzásnak tartja, hogy az 1848–49-es szabadságharcnak száz oldal jutott. A harmadik kötetről Nagy Botond történész, Sepsiszentgyörgyi levéltáros a harmadik kötetet bírálta. Ebben a részben is fellelhető a redundancia, a nagyvonalú jegyzetelés, a logikai kohézió hiánya. Abszolút negatívumként értékeli, hogy hiányzik a Székelyföld történetének historiográfiája. A dualizmus korának tárgyalásakor lépten-nyomon előfordul a centrum-periféria modell. Az elmAradottságról szóló diskurzus arra erősít rá, hogy a felülről történő vizsgálódás birodalmi szemléletet tükröz, amely mint gyarmatra tekint a Székelyföldre. Feltűnő a román szakirodalom látványos kerülése, főként a gazdasági kérdések esetében. A levéltáros hiányol egy, az adózásról szóló fejezetet. 1848-ban a forradalmi kormány meghirdette a közteherviselést, 1850 után az abszolutista kormány ezt életbe is léptette, Székelyföld esetében a legnagyobb változást gazdasági téren ez hozta. A székelyek szabad pálinkafőzését is felszámolták a Bach-korszakban. Azért bajos e nélkül tárgyalni a gazdasági kérdéseket, mert jelentős adóalapot képzett. Ez csupán Háromszék megye esetében egy év alatt akkora összeget jelentett, ami duplája annak, amit tizenegy év alatt a magyar kormány oktatásra fordított. A székely kivándorlás kérdésekor még mindig Venczel Józsefre hivatkoznak, az agrárfelesleget említik okként, de figyelembe kell venni egyebeket is, az örökösödési szokásokat, amire Kövér György hívja fel a figyelmet, a vármegyei bürokrácia zaklatásait, amely elősegítette a kivándorlást. Kutatni kellene, mi történt a Romániába kivándorolt tömeggel a háború éveiben. A belső migrációt sem kutatták kielégítően. Székelyföld társadalmának struktúráját is jobban meg kellett volna rajzolni, az érdekellentéteket is meg kellett volna világítani. Székelyföld mint hadszíntér a második világháború esetében (szerzője Nagy József) jól megoldott, van egy polgári rész és egy katonai, ám a kettő egyesítése, miként az első világháború tárgyalásakor történt (szerző Csikány Tamás), nem szerencsés. A katona sorsát nemcsak a bécsi levéltárban szórványosan felbukkanó levelezőlapokból lehet rekonstruálni, itt, Székelyföldön a levéltárakban léteznek források. A román katonák kegyetlenkedéseiről vannak források a vármegyei levéltárakban. Miután kivonultak a románok, vizsgálatok folytak, és ennek az iratanyaga megvan. Nagy Botond kitért az elhurcoltak kérdésére is. Míg A székelység története tankönyvben a szerző a hasára csapott és bemondott egy jókora számot – román részről ezt támadták legtöbben –, Csikány Tamás erről a témáról egyáltalán nem tett említést, pedig a jelenség létezett. Általános bírálat Sok esetben a Székelyföld története cím használata gyakorlatilag indokolatlan, mert nem egy felelősségteljes, minden fejezetében egységesen igényes, széles körű kutatásokon alapuló, céltudatos eredményekre törő, professzionális munkával szerkesztett munkával állunk szemben, hanem a kötetek megírására felkért szerzőknek az elmúlt húsz évben megjelent, meglehetősen változó minőségű írásaiból összeállított szöveggyűjteménnyel – jegyezte meg Fehér János. Reményét fejezte ki, hogy ezeknek a köteteknek a megjelenésével a Székelyföld történetének megismerése kapcsán hosszú és meglehetősen terméketlen időszak lezárul, és elkezdődnek a komoly alapkutatások. Monográfia vagy kézikönyv? Bárdi Nándor, a harmadik kötet társszerkesztője a kritikák elhangzása után – látva a meglepődést a közönség soraiban – elmondta: azért kérték fel a két történészt a bírálatra, mert nem fényezni akarják magukat, hanem egy szakmai vita kezdetéről van szó, ami teljesen normális. Úgy tekinti ezt a három kötetet, mint egy olyan szakmai szintézist, amit a huszonkét szerző tudott produkálni három és fél év alatt. Számba kell venni, mik a problémák, előttünk az évtizedek, és el kell kezdeni az újabb és újabb alapkutatásokat – tette hozzá. Mind a székely eredetkérdést, mind a székely írás kérdését historiográfiai feltárással oldották meg, olyan kompromisszumos megoldással, hogy a székely eredetkérdés két képviselője saját maga írhatta meg álláspontját egymás mellett. Nem állnak azon a szinten, hogy hosszú folyamatokat tudtak volna megírni. Nem birodalmi gondolkodásról van szó, hanem bizonyos modernizációs folyamatok egy-egy központban megrekedtek, ez mai napig így működik Székelyföldön. Még elmondta, két dolog keveredik: az, hogy a Székelyföld története kézikönyv-e vagy monográfia. Ez inkább egy kézikönyv, állapította meg, és a szerzők jelentős része így nyúlt hozzá. Szerzői hozzászólások Hegyi Géza – aki csak dicsérő szavakat kapott – az első kötet mundérjának a becsületét megvédendő idézte néhai Engel Pál történész álláspontját: amit egyszer jól megírtak, nincs értelme azon változtatni, és négy év alatt nem merültek fel új adatok, amelyek a Benkő Elek fejezetének átírását indokolták volna. Csikány Tamás hadtörténész úgy véli, ez keretmű, ami alapja lehet a további kutatásoknak. A személyét ért bírálatra válaszolva elmondta, Budapesten él, a Székelyföldi levéltárakba nem jutott el, de a bécsiben talált dokumentumok bőségesen bemutatják az eseményeket és sorsokat, és ez elégséges, mivel összefoglaló műről van szó. Hermann Gusztáv Mihály kifejtette, ennyire rövid időszakba beleférni elég kemény kihívást jelentett, hasonló szintézisek minimum egy évtizedet vettek igénybe, s azokban is mindig visszaköszönnek a szerzők előző munkái. Hozzátette, Pál-Antal Sándornak mint szerzőnek kiesését záros határidőn belül pótolni kellett, így a szerzők száma szaporodott, a stiláris összhang szétesett. A fejezetet elosztották Pakot Levente, Pál Judit, Egyed Ákos és saját maga között. Ahhoz képest, hogy milyen kilátástalannak nézett ki a helyzet egy adott pillanatban, nem is oldották meg rosszul – jegyezte meg. Nagy József hadtörténész kifejtette, az éles kritikák ellenére nem gyenge munkáról van szó, hiszen a történészek állandóan vitáznak. Bátran ajánlja, hogy ott lehet mindenki polcán. Egyedi a kezdeményezés: aki nem történész, nem ismeri a szakfolyóiratokat, nem fogja összekeresgélni az összes szerző tanulmányait, itt minden szerzőtől talál egy kivonatot, ami keretbe foglalja az eseményeket. Az érdeklődő átfogó képet kap Székelyföld történelméről. A jelen lévő szerzők még tömören ismertették az általuk írt fejezeteket. Így az említetteken kívül Oláh Sándor a kis magyar világ történéseit foglalta össze, Tóth-Bartos András, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa a két világháború közötti és a megyésítés utáni gazdasági kérdésekkel foglalkozott, a román agrárreform, a gazdasági nacionalizmus hatásait igyekezett bemutatni, és arra világított rá, a megyésítés utáni erőteljes iparosítás következtében hogyan változott meg a társadalmi szerkezet Székelyföldön. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
